Rólam 2.0

Jeles napjaim

KronoLOGIKUSAN haladok (visszafelé), mert férfiból vagyok. Meg mert talán így könnyebben lesz meg a kép rólam (magamnak is), még akkor is, ha ez a kép leginkább másokon keresztül fog kialakulni. Olyan ez, mint amikor kitakarunk egy képet, vagy amikor a körvonalak megrajzolásából megszületik az alakzat maga - mintegy véletlenül.

1.      Születések:

2009. október 30-án megérkezett egy addig számomra csak „magzati alakzatként" érzékelt emberke, Jakab. A szül(et)éséhez kapcsolódó háborítatlanság, a saját jelenlétünk (jelenlétem) és a kapcsolódásunk ebben a folyamatban, biztosan tudom, hogy nagyon fontos és meghatározó (az életemben), még akkor is, ha most még a frissesség élménye miatti felmagasztalás esélyes... Tudtuk, hogy fiú lesz. Jó ez így. Hehe.

2006. szeptember 19-én Alma született meg, az addig „megszokott" intézményben, de más minőségben: a lehetőségekhez képest a legnagyobb szabadságban és támogatásban, (köszönhetően az új orvosnak, akihez végre „hozzájutottunk"). Anita jött elő ezzel a névvel, miután kiderült, hogy kislány. Nekem bejött az első pillanatban - pedig hirtelen volt, nem „listáról-kihúzogatás-után-te-lettél-a-győztes-név" típusú.

2004. július 12-én Emese érkezett, nagy várakozások és izgalmak után, hiszen eltelt több mint öt év és mégis erőteljesen jelen voltak a félelmek (meg az orvosi protokoll!) azzal kapcsolatban, hogy ismét császármetszés lesz. Hát nem lett. Ehelyett küzdelem, kitartás, rendíthetetlen hit és egy nehéz, de természetes szülés a kórházban, ugyanazzal a dokival. Hogy mindez nem rólam szól? Szavak szintjén persze, hogy nem, de valahol mégis...

1999. május 26-án Kolos volt az első. Elsőszülött fiú. Fontos. Noha a szülés-születés nem teljesen úgy valósult meg, hiszen egy hosszadalmas vajúdást követően végül is császárral bújt elő a hatalmas fickó. Ott voltam a műtőajtóban, mert nem tudták becsukni. Ez volt az első élményem. Az első gyerekem. Az első - és mostanáig egyetlen - fiam. Össze vagyunk kötve.

A saját születésem dátuma ehhez képest még 26évvel korábbra esik és vajmi keveset emlékszem rá. Az tény, hogy második fiúként érkeztem meg, de abban nem vagyok biztos, hogy az izgalmak ekkor mennyire voltak már jelen az anyám (szüleim) életében, merthogy a bátyám veleszületett(?!) hallássérültsége, mint megmásíthatatlan állapot csak valamivel később robbant be a családi köztudatba. Úgy igazán. Úgy annyira, hogy ez éveken át meghatározta például azt, hogy hol is élünk: Budapest-Szombathely-Kőszeg. Születésem okán budapesti vagyok, de hosszú éveken keresztül mondtam kőszeginek magam, ami mutatja, hogy azok meghatározó évek voltak. Mostanában nem kérdeznek tőlem ilyet, de ahogy itt írok, lehet hogy megerősödött a „pestiségem". A magyarságomról leginkább, mint tulajdonság(halmaz)ról tudok beszélni, semmiképpen nem, mint nemzeti hovatartozásról. Ha egyáltalán a nemzeti hovatartozás, mint olyan létezik ebben a globális-virtuális világban.

2.      Halálok:

2004. július 16-án meghalt Apósom. Látszik, hogy néhány nap a differencia Emese születése és az ő halála között. Nem véletlen. Nyilván megvárta a kislányt. Emlékszem, ahogy a kórházból felhívtam őket. Ekkor ő már otthon volt, nem kórházban. És gyakorlatilag folyamatos morfin-mámorban a fájdalmak elviselése végett. (én legalábbis így képzelem). Ennek ellenére tudom, hogy tisztán értette, hallotta, „vette" és magába szívta, hogy Emese megszületett. És utána elengedte. Az életet is. De mire is várt volna még?! Nagyon fájt, hogy elment. Ma is fáj. Tisztaszívű, huncut tekintetű, dolgos ember volt. Egyenes. Az első, akiben a hétköznapiságot és az egyszerűséget megtaláltam - bár erre jóval később jöttem rá.

2002. december 26-án anyukám anyukája - Nagyi - hagyott itt minket. Talán ő volt az első olyan rokon, akinek a halálát erőteljesen éreztem. Egyszerűen fájt. Amúgy ő már a harmadik nagyszülő volt a sorban... Kőszegen velünk lakott, hosszú éveken át - talán ezért is. Sok emlékem van vele. De most már távol van.

Ha jól megnézem, akkor az arány egészségesen a születések felé billen. Szerencsés vagyok. (No és a szerencse, meg az isteni szikra kapcsolata Coelho óta szabadon ismert.) Persze nem csak azért, mert kevés a halott - ez részint a szűk családnak is „köszönhető", részint meg annak, hogy szép, nem szép a többi eltávozott per pillanat kevéssé él a szívemben. Amiben nincs semmi rossz. Ettől én még a Nagyapámat imádtam, meg az apai nagymamámat is, de a nagybátyáimhoz is tudok szép emlékeket kötni kisgyerekkorból. Szóval szerencsés vagyok.

Pedig 1991-ben elváltak a szüleim. Ez az akkori családom halálát jelentette. És az én kishalálomat is. Persze csak amolyan főnixmadár-szerűen, de ez is csak így utólag, visszatekintve ennyire egyértelmű. Kemény időszakkal végeztem be a gimnáziumot és kezdtem meg - vagy gyorsítottam fel, a már megindult és villámgyors elszakadást, önállósodást. És tapasztalást, élettapasztalást. Hála és köszönet érte.

3.      Hétköznapok

Ordinary, mondja az angol. Vagyis hétköznapi. Szeretem ezt a szót. Már csak azért is, mert képezhető belőle az Extraordinary, vagyis különleges, egyedülálló. Ez az a szójáték, ami jellemzi a mindennapjaimat és, amiben igyekszem helytállni: a hétköznapiság felvállalása, megélése, megmutatása. És ezen keresztül az egyediség, egyéniség.

Dolgozom. Van névkártyás-pénzkeresős munkahelyem. Szeretem. Nyilván az emberek miatt. Mert ők a munkám. Aztán van (valósan, vagy vélten) életfeladatom is - ez is az emberekhez kapcsol, akár a LABIRINTUS , akár a FÉRFIKÖRÖK vonatkozásában nézem. Most, ahogy ezt leírom 2009 végén, azt is érzem, hogy minden változik. És, hogy ebben a változásban az ember figyeljen arra, hogy mit ír le. Mert számít. Vagy egyszerűen csak azért, mert frissítenie kell. Majd.

Vizes ember vagyok. Szabadtüdős búvár. Szeretem a cápákat . Mindkét vonal mostanában lazábban van jelen, de a cápákhoz egy nagy álom kapcsolódik, a Nagy Kékséghez pedig egy nagy élet. Mindkettő a részem. Mint, ahogy a vízjel is a részem: uhan, avagy us(un) - nyelvjárástól függően. A bal vállamon. A cápák meg a lábaimon. Mondom: a részeim.

Mivel indián is vagyok , ezért egy indián mondással zárom most:

„Csak akiben megvan az alázat, hogy elfogadjon, képes tiszta szívből adni."